Áldást adnak a kárpátaljai magyarok

Magyarország történetének legnagyobb humanitárius akciója zajlik a napokban – halljuk, olvassuk úton, útfélen. Nemcsak kormányzati intézkedés keretében, hanem megannyi civil szervezet és magánszemély áldozatvállalásának köszönhetően jut el Kárpátalja, sőt Ukrajna távolabbi pontjaira is több száz tonna élelmiszer, tisztálkodási felszerelés és minden, amire a nélkülözés idején leginkább szükség van. A helyszínen tapasztaltuk meg, hogyan is zajlik-e munka, miként menthető az emberi élet. Riport Beregszászból.

Budapestről a határ felé autózva, számoltam, hat ukrán rendszámú kocsi suhan el mellettem. Hat luxus terepjáró, hat autócsoda. Vajon hová, kiért, miért tartanak vissza oda, ahonnan elmenekültek? Nem tudom magamban hová tenni a dolgot.

 

Márokpapi mint országot éltető forráspont

Nyíregyházát elhagyva, mint szinte mindig, nagyon gyér a forgalom. Nincs kihasználva az autópálya. Úgy is mondhatjuk, nincs rá szükség. Mégis megépült. Majdnem egészen a határig.

Négy, vagy még több keréken gördülő tény, Magyarország mennyit tett annak érdekében, hogy Ukrajnát Európához csatlakoztassa. A többi csak duma.

Lehajtva a sztrádáról rögtön Vásárosnamény az első település, avagy az utolsó város a határig. Az alig kilencezres kisvárosban zavartalan az élet, alig észlelhető, hogy harminc kilométerrel arrébb, túl a határon a létküzdelem a mindennapos parancs. A városban is van – a Kraszna mellett, a gát oldalában – lelket béklyózó cigánysor, mégis jól teszi az utazó, ha a szívébe égeti a kedves városka képét, hogy legyen összehasonlítási alapja a történetileg bár lényegesen jelentősebb, mégis sínylődő egykori megyeszékhellyel, Beregszásszal. Gyakran szerencse dolga, hová is születünk.

Vásárosnaményban találkozom Pál Sándorral, a Te is segíthetsz! Támogató Alapítvány elnökével. Pál Sándor évek óta járja Kárpátalját, heti rendszerességgel adományoz, gyűjt és szállít segélyt egy személyben. Most, a nehéz időkben kis túlzással kitelepült a határra, hogy amennyire a körülmények engedik, a lehető legaktívabban vegye ki részét a humanitárius tevékenységből. Diplomata-útlevelének köszönhetően könnyebben és gyorsabban jut át a határon, és ezt a helyzeti előnyt nem fukarkodik megosztani másokkal. Így például velem sem. Amikor telefonon egyeztettünk, nem tett föl keresztkérdéseket, azonnal felajánlotta a segítségét.

Együtt indulunk tovább az adományokkal már félig megrakott mikrobuszával. Nem egyből a határra, közbeiktatjuk Márokpapit. Ne szégyenkezzen az olvasó, ha még nem hallott a néhány száz lelkes, különös hangzású beregi faluról, amely elvétve – helyesebben talán sohasem – kerül be a híradásokba. E napokban Márokpapit mégis sokan felkeresik. A falu határában fekszik ugyanis a D Pethe Agro Kft., a közérthetőség kedvéért jobban tesszük, ha így mondjuk D. Pethe István mezőgazdasági vállalkozásának a telephelye. Amikor bekanyarodunk a bekötőútról a kapun, csodálkozva pillantom a meg a karám mögött a több száz kérődző marhát. Biztosan jó helyen járunk? Igen. Leparkolunk az egyik kiszolgáló épület mellett, amely voltaképpen raktár.

Ide fut be naponta több kamion, furgon, mikrobusz és olykor személyautó adománnyal megrakottan, és innen szállítják tovább azt a jellemzően egyházi szolgálatok a határon túlra. Furcsa belegondolni, hogy ez az egyszerű telephely az egyik forráspontja az Ukrajnát napjainkban tápláló hálózatnak.

D. Pethe István nem csupán a birtokát ajánlja fel e célra, dolgozik ő maga is. Négy fiával reggeltől estig pakol, targoncázik, koordinálja a munkát. Érezhetően nem a szavak, a fölösleges szavak embere, de ha szólni kell, pontosan tudja, hogyan és mikor. Rakodás közben a környezethez végképp nem illő német szó üti meg a fülemet. Pethe István igazítja útba telefonon a közeledő német szállítmányt, hogyan is kell megközelíteni a telephelyet. Ennyit az előítéletekről.

– Kérdezze inkább Sándort! Ő egyenesen Budapestről költözött le, hogy segíthessen – hárítja el a kérdést, amikor arról faggatom, mi hajtja, miért csinálja.

 

Naponta két-háromszor három tonna

Sándort sem kell félteni. Hatvanhat évesen is fáradhatatlan, nem csak emelgeti az olykor súlyos csomagokat, úgy kezeli a targoncát, mintha egész életében ezt csinálta volna.

A telephelyen van minden, amire odaát szükség lehet. Tartós élelmiszerek, mindenekelőtt liszt, aztán cukor, rizs, olaj, tészta, margarin, konzerv, csoki, keksz, továbbá matrac, paplan, takaró, ruha, olykor sajnos hasznavehetetlen minőségben, még egykerekű bicikli is, amit a munkások akár a csalitosba hajíthatnának, mégis beteszik a többi tárgy közé, ha már adták.

Pál Sándor egy fuvarral durván három tonnát tud elszállítani. A két-három raklapnyi áru mellett, fölött a réseket kisebb csomagokkal, ruhákkal, matracokkal tömjük ki, egy futball-labdát is nehéz lenne még bepréselni. Irány a határ!

Megdöbbenésünkre csütörtök délután úgy öt órára járva szinte kihalt a határátkelő.

– Három napja még tömeg volt mindkét oldalon – jegyzi meg Pál Sándor értetlenül. Arra jutunk, úgy lehet, ahogy a hírekben hallani. Aki akarta, Kárpátalja felől már elhagyta Ukrajnát, egyre többen Románián át tartanak nyugatra, hogy minél előbb belépjenek az Európai Unióba.

Megkönnyítendő a bejutásukat, a segélyszállítmányoknak külön humanitárius folyosót alakítottak ki. Látjuk is sorban állni a máltaiak, a johanniták és a többi szervezet furgonját, a regisztráció, a papírmunka miatt olykor azonban nekik is órákat kell várniuk. Pál Sándorral nekünk szerencsénk van, ezúttal gyorsan átjutunk. Útitársam szinte mindenkit ismer, mindenkihez van egy kedves szava, sőt csokival, apróságokkal lepi meg a határőröket, vámosokat; a hölgyek, hiába viselnek egyenruhát, sokadszorra is lehunyják a szemüket és elpirulnak. Nem megvesztegetés ez – egy diplomata ilyen eszközhöz végképp nem folyamodhat –, hanem szép emberi gesztus, amitől mindannyian elszokunk az önzésre épülő mindennapokban.

– Az a hallgatólagos megállapodás, hogy egy szolgálat alatt, tehát reggel héttől este hétig kétszer, kivételes esetben háromszor háborítatlanul megfordulhatok. Olykor hajnalban vagy késő este is viszek egy szállítmányt, de nem akarok visszaélni a kivételezett helyzetemmel, a hosszú távú bizalom sokkal fontosabb – magyarázza.

Így derül fény arra is, miért így, furgonokkal, mikrobuszokkal jut ki a segélyszállítmányok zöme. A kamionok ugyanis más elbírálás alá esnek, azokat, ha csak nem kormányzati szintű egyeztetés előzi meg az érkezésüket, hosszasan várakoztatják és átvizsgálják.

– Korábban, még a háború előtt megesett, hogy egy kamion burgonyát egy év várakozás után sem engedtek belépni, persze megrohadt az egész szállítmány, s még kötbért kellett fizetni utána – említ elborzasztó esetet arról Pál Sándor, békeidőben hogyan is működött Ukrajna.

Az ő mikrobuszába legfeljebb bepillantanak, nem vizsgálják át, így jut be az a gyógyszeradomány is – mint csepp a tengerben –, amit baráti összefogás eredményeként hozok magammal.

Kátyú kátyú hátán. Aki a közelmúltban járt már Kárpátalján, azt nem lepi meg az utak borzalmas minősége, hogy a lyukakat minduntalan kerülgetni kell. Mint sok egyébre Ukrajnában, itt a vezetésre is más szabályok érvényesek: csak a részeg ember hajt egyenesen…

 

Három egyházmegye, száznyolc gyülekezet, hatvannégyezer hívő

A Kárpátaljai Református Egyházkerület Püspöki Hivatalához megyünk. Badó Krisztina, a hivatal titkárnője, valamint Bátori József, az ungi egyházmegye főgondnoka már vár minket. A püspöki hivatal – amelynek egyik épülete anno Fedák Sári kastélya volt – nem csak a háborús napokban működik logisztikai központként is. Helyesebben nem csak a február végén kitört harcok óta.

– Azt mondják, három hete tart a háború. Dehogy, nyolc éve! Csak most még véresebbé vált és közelebb került hozzánk – utal Badó Krisztina arra, amiről kevesebb szó és figyelem esik – esett – a médiában.

A szállítmány egyik részét egyből Bátori József kisbuszába pakoljuk, a másikat be, a garázsba. A főgondnok aztán a maga hivatalában az adományt ugyancsak két részre osztja: egy részéből egységcsomagot készít a híveknek, a másikkal a menekülőket támogatja.

– Az egyházkerület három egyházmegyéből, összesen száznyolc gyülekezetből áll. Hatvannégy-ezer hívőnk van, legalábbis a tavalyi regisztráció alapján – amikor ezt sorolja, Badó Krisztina hangja kicsit megcsuklik.

Pontosan tudják, tapasztalják, hogy az elvándorlást, ami önmagában is a létével fenyegeti a kárpátaljai magyar közösséget, a menekülés még jobban felgyorsítja.

– Beregszászon amúgy is már kisebbségbe szorultunk, a város lakosságának már alig a fele magyar. S ennek a durván tízezer léleknek a fele már elmenekült – teszi hozzá keserűen.

Ennek ellenére a város nem kihalt, mi több, tele van élettel, saját szemünkkel látjuk, amint a Hősök terén még a késő esti órákban is több tucatnyian sétálgatnak, a gyerekek pedig játszadoznak. Beregszász ugyanis fürdőváros, tízezer ágyat meghaladó szálláskapacitással, s aki nem akarja elhagyni az országot, de megengedheti, hogy a veszélyes, Kárpátokon túli régiókból átmenetileg elköltözzön, az itt vett ki szállást hetekre. S többen közülük valószínűleg végleg itt is maradnak.

Visszafelé is valósággal átsuhanunk a határon, ekkor is csupán néhány autó és gyalogos igyekszik átjutni Magyarországon. Márokpapin még megpakoljuk a buszt, hogy reggel arra se kelljen időt pazarolni. Pál Sándor telefonja egész nap csörög, a vásárosnaményi szállásra késő este visszaérve hozzálát cégügyei intézéséhez. Hatvanhat évesen is tele van energiával. Vacsora közben megkérdezem: mi hajtja?

 

A hála a motivációja

– Néhány éve történt. Egy ismerősöm azzal keresett meg, hogy szüksége lenne egy elektromos kerekesszékre Kárpátalján. Ugyanakkor Beregdarócról felhívott a segédlelkész, hogy elhunyt a faluban egy fiatal hölgy, a családja szívesen odaadná másnak az elektromos kerekesszékét, csak hát olyan szegények, hogy nekik pedig egy hűtő- és egy mosógépre lenne szükségük. Még ugyanazon a héten a gyülekezetünk egyik tagja egy hűtő- és egy mosógépet ajánlott fel adományként – felel példabeszéddel. – Több ilyen történetet mesélhetnék. Úgy hiszem, ez nem lehet a véletlen műve. Szerencsére nincsenek anyagi gondjaim, jól megy a cégem, ha távol vagyok, helyettesítenek a kollégáim, engem kikapcsol, feltölt, ha másoknak segíthetek.

A motivációm fő forrása mégis a hála. A hála azért, hogy huszonhárom év házasság után végre megszületett a gyerekünk, aki idén éppen huszonhárom éves. Ifjú házasként nagy családról álmodtunk a feleségemmel, annyira akartunk gyereket, és a sok ima, nem csak a miénk, a barátainké is, meghallgatásra talált. Kötelességemnek érzem, hogy az életem legnagyobb ajándékát viszonozzam.

Magyar szív, osztrák adomány

Másnap reggel Sándor kivételesen vakarja a fejét. Nehéz döntést kell meghoznia. Márokpapiba beszélt meg találkozót Ottrubay Ágnessel. Ágnes Ausztriából, a Várvidékről, Kismartonból érkezik ugyancsak egy mikrobusznyi adománnyal. Kipakoljuk-e szállítmányt, hogy aztán újra be Sándor autójába, vagy időt és energiát megspórolva Ágnesék megpróbáljanak-e Sándorral együtt átjutni a határon? Utóbbira esik a választás, emelkedik a sorompó, gond nélkül begördülünk Ukrajnába.

Ismét a püspöki hivatalba tartunk. Leesik az állunk, amikor hozzálátunk a kismartoni szállítmány lerakodásához. Minden egyes doboz gondosan leragasztva is felcímkézve három nyelven, magyarul, németül és angolul, melyik mit tartalmaz, kiegészítve azzal is, hogy mennyit nyom. A magyarországi magánadományok egy részét bizony messze nem jellemzi ilyen precizitás.

– A gimnazistákat illeti a dicséret, szívüket, lelküket beletették a munkába – szabadkozik szerényen Ágnes, aki a rakodásból is kiveszi a részét, s közben elmeséli, hat éve alapította a Visfontis jótékonysági szervezetet, amely a Kárpát-medence számos pontján élő hátrányos helyzetű, kitörni vágyó tehetségek útját egyengeti.

Véletlenül sem kérkedik vele, de néhány klikkeléssel kideríthető a neten, hogy Ottrubay Ágnes az Esterhazyakkal is rokonságban áll. A vér nem válik vízzé.

Maradni és visszatérni

A rakodás ezúttal különösen gyorsan megy, meglepetésemre ugyanis előkerül három helyi fiatalember. Egyikük a püspök még kiskorú fia, a másik kettő viszont – le sem tagadhatná – hadköteles korú. Benn, a munkahelyükön, a könyvtárszobában bírom szóra őket, a nevüket az érdekükben fedje jótékony homály. Az egyikük az egyház könyvelését végzi, a másik pályázatírással, projektmenedzsmenttel foglalkozik.

– Mi is látjuk, tapasztaljuk, nagyon sokan elmentek, a barátaink közül is többen. Hogy miért maradtunk? Az eddigi életünket hagyjuk hátra, s próbáljuk meg a lehetetlent, becsomagolni egy bőröndbe és egy hátizsákba? Nem, inkább maradunk, amíg lehet – felelik uniszónóban.

Amíg lehet… Rémtörténeteket lehet hallani. Állítólag megesett már, hogy valakit az utcán állítottak meg, igazoltattak és vittek egyenesen kaszárnyába, ahonnan persze még ki lehet szabadulni. Ennek is megvan a tarifája. Állítólag ötezer euró. Autóval különösen veszélyes közlekedni, mert a rendszám alapján könnyen beazonosítható a benne ülő, a magyarok ezért inkább pirkadatkor vagy sötétedéskor jönnek-mennek gyalog vagy kerékpáron.

Az ukránok is tisztában vannak azzal, hogy a református egyház pótolhatatlan munkát végez, s nem csupán a magyar hívek javára. Vajon meddig? Zán Fábián Sándor egyik legfontosabb feladata, hogy óvja a lelkészeket, a pótolhatatlan munkatársakat, akik nélkül összeomolna a kényes egyensúly.

Éppen végzünk a munkával, amikor a püspök visszatér útjáról. Hálát mond Ottrubay Ágnesnek, majd én is válthatok vele néhány szót. Kerülve a legkényesebb kérdéseket, csupán ezt kérdezem tőle: – Mit tanácsol a híveknek, menni vagy maradni?

– Maradni és visszatérni. Ha tovább fogyatkozunk, és házainkba mások költöznek, végzetes csapást szenved el a kárpátaljai magyarság – feleli kálvinista konoksággal.

A háborúról határozott véleményt mond. – Azért imádkozunk, hogy a harcok minél hamarabb érjenek véget. A háború előtti állapotok visszaállítása azonban önmagában nekünk nem jelenthet békét. Az ukrán állam egyes intézkedései létében fenyegetik a magyar közösséget. Ha ez nem változik meg, elveszünk – jelenti ki.

 

Állami feladat magyar adományból

Nagy szavak, de így igaz, a református egyház nem csak saját híveinek ad áldást. Püspöki határozatba foglaltatott, hogy az adományokból elsősorban a menekülteket kell támogatni. Mi több, a református egyház tevékenysége nem áll meg a Kárpátoknál, a diakóniai központ a veszéllyel dacolva nap mint nap nyolcszáz kenyeret indít útnak Kijevbe.

S közben a mindennapi rendes életről is gondoskodni kell, ha van még egyáltalán olyan. Déltájban fut be Cseresznye Albert lelkész és felesége, Erzsébet Hetyenből. Gyorsan megrakodjuk a mikrobuszt a legszükségesebb adományokkal. Nem maguknak és nem is csupán a híveiknek viszik. Huszonhat fogyatékos gyerekről gondoskodnak napközis rendszerben. Állami feladatot látnak el anélkül, hogy az ukrán állam akár csak egy hrivnyával hozzájárulna a működésükhöz! Nem február, hanem évek óta megy ez így.

– Van veteményeskertünk, gyümölcsösünk, tyúkokat is tartunk, ami a konyhára kell, annak a hatvan százalékát magunk termeljük meg. Cserébe azt kapjuk, ne beszéljünk magyarul, ha egyszer ukrán kenyeret eszünk – teszi hozzá Erzsébet nem panaszosan, hanem tárgyszerűen, mint a mindennapi élet általános velejárójaként.

Bevillan az autópályán látott luxusautók képe. Volna, helyesebben volt megadóztatható jövedelem az általánosságban szegénynek bélyegzett Ukrajnában, de hát a közpénzeket nem feltétlenül a köz javára osztják el, s véletlenül sem egyenlő mértékben.

S arról akkor még nem is szóltunk, hogy a határon túl, Magyarországon akadnak, akik ukránoknak bélyegzik a kárpátaljai magyarokat. A Cseresznye házaspár közfeladati mellett négy gyerekét neveli, a nagyobbak közül az egyik orvosnak, a másik gyógypedagógusnak tanul, a harmadik idén érettségizik Magyarországon, s azt tervezik, hogy tanulmányaik végeztével hazatérnek.

Búcsúzkodnak, mi indulunk vissza Márokpapiba. Odaérve látjuk, hogy megérkezett a német kamion, megtermett tűzoltók rakodnak elszántan. Velük dolgozik Nagy Béla, a diakóniai szolgálat szintén fáradhatatlan főgondnoka, aki az adományok távolba juttatásáról is gondoskodik.

– Frankfurtból indultunk tegnap, Budapesten szálltunk meg, reggel indultunk ide, a határra. Holnap ugyanígy megyünk visszafelé – magyarázza az egyik német önkéntes, miközben nem csupán fotókat, videókat is készít, mert persze a német precizitás megköveteli, hogy beszámoló készüljön a küldetésről.

Elgondolkozom, ők vajon mit látnak háborúból. Csak a harcot, a menekültáradatot, vagy azt is, ami mögötte van. Igaz, utóbbi nem az ő dolguk.

 

Remény vagy beletörődés

Mi is felpakolunk. Második rakományunkkal a diakóniai központ raktárához hajtunk. Egyre fáradtabban az emberek. A szokásos munkán felül – többeknek ez ráadásul a másodállása – rengeteget túlóráznak.

– Hogy van a felesége, Feri bácsi? – kérdezi Pál Sándor a nyugdíjas éveit persze nem a megszolgált pihenéssel töltő idős portást.

– Gyengén, nagyon gyengén, alig van ereje – összegzi egy fáradságos élet tanulságát az öreg. Sándor kifogyhatatlan jó kedéllyel egyből felajánlja, hoz orvosságot, amilyen csak kell. Feri bácsi köszöni, de a tekintete nem reményről, hanem beletörődésről árulkodik.

Indulunk vissza Márokpapiba, a határon most nagyobb a forgalom. Három gyerekével érkező cigány asszony nyújtja a papírjait, a határőr, egy kifestett ukrán nő csúnyán leteremti. Sándor csokival vigasztalja a lurkókat.

Felpakolunk a telephelyen, ám aznap nem feszegetjük tovább a határunkat. Sándor már-már magyarázkodik, hogy a munka, akarom mondani, a szolgálat kivételesen már délután ötkor véget ér. Másnap újra útnak indul. A beregszászi gimnáziumba tart, ahol a tanítás ugyan szünetel, miként valamennyi oktatási intézményben a harcok kitörése óta, mégis van élet az alma mater falai között. Közel száz kelet-ukrajnai menekültet szállásoltak el itt, s a személyzet mindent elkövet annak érdekében, hogy a lehető legkisebb megrázkódtatással vészeljék át a háborút.

Mondanám, hogy kövessük Pál Sándor példáját, de előbb talán a szívünket készítsük fel. Valahogy így.

Ti azonban szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót, és adjatok kölcsön, semmit sem várva érte: nagy lesz akkor a jutalmatok, és a Magasságos fiai lesztek, mert ő jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt. Legyetek irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas!

Jól ismert, fennkölt gondolatok Lukács evangéliumából.

Ma több, mint tanítás, bölcselet: a mindennapi élet parancsa Kárpátalján. Ott, ahol másként nem működik az élet, csak úgy, ha lélek továbbítja a táplálékot lélekig.

 

MAGYAR NEMZET – NOVÁK MIKLÓS (BEREGSZÁSZ)